Leszaladtam a lépcsőkön, és fázósan összébb húztam magamon a kabátomat.

Sietve néztem körbe.

Ott ültél a szokott padon, a tóparton. Feléd indultam az avarban. Lépteim zajára felkaptad a fejed, és rám néztél. Csillogott a szemed.

Felálltál, és elém jöttél.

Szótlanul csókoltál meg.

Visszaültünk a padra, te pedig beszélni kezdtél.

Figyeltelek.

Nem a szavaidat. Nem, csak téged.

Szerettelek. Két hónapja… őrülten szerettelek.

Hirtelen felnevettél.

Én pedig, minden őszinteség nélkül, hazugan nevettem veled.

Folytattad.

A tavat néztem.

Nem hallottalak, csak láttalak.

Üres voltam. Üres, és kétségbeesett. Kiabáltam, üvöltöttem volna, hogy vissza akarom kapni az érzést…

Nem tettem.

Ültem. Csendben.

Egyszerre kiélesedtek az érzékszerveim, hallottalak… már csak nem értettelek.

Elszántam magam.

Őszintén elszántam. Szembefordultam veled, és már majdnem megszólaltam, mikor a szemembe néztél.

-         Szeretlek.

-         Én is szeretlek…

Hazug mosollyal hazudtam neked.