Sophie-nak

A tisztáson fekszem. Megint. Ahogy egy hete minden éjjel. Nem emlékszem. Mondták.

Mellettem két üveg. Ahogy a számhoz emelem a telit, összekoccan az üressel. Lassan ez is kiürül.

Lassan.

 Mint én.

Az égből csak egy fényes foszlány látszik az összeboruló lombkoronák közt. A csillagokat nézem. Nem látom. Elnevezték őket, még régen.

De miért?

Mi értelme volt?

Talán, ha annyi, mint az érzelmeknek adtak nevet. Megpecsételték őket.

Düh.

Szerelem.

Boldogság.

Fájdalom.

Csalódás.

Üres szavak. Nem méltók az érzésekhez. Semmitmondóak. Jelentéktelenek.

A boldogság nem azt juttatja eszembe, amit akkor éreztem, mikor veled voltam. Te pedig sosem gondolkodtál a szerelem jelentésén. Mikor késésben órára rohantál, én elkísértelek, egy gyors csókot adtál, és a tanterembe futva mosolyogva kiáltottad: „szeretlek!”

Én pedig, kábán, és ostobán hittem neked. A szavaknak.

A te szavaidnak, amiknek - azt hittem - más a jelentésük, mint a tömeg szavainak.

Tévedtem.

Akkor jöttem rá, mikor megláttalak vele. Ami bennem támadt akkor, nem hasonlított a dühre, vagy a fájdalomra.

Még csak kétségbeesésre sem.

Fájt. Nem, nem a szívemben - annál rosszabb volt. A tagjaimban éreztem, a derekamban, a lábamban. Minden lelassult. A színeket és a hangokat élesebben érzékeltem. Sosem lesz már olyan, mint amilyen eddig volt.

Wilson azt mondta, igyak. Jót tesz.

Éreztem, egy-két óráig. Aztán telehánytam a hálót. Egy hete, minden este.

Meghúztam az üveget.

Az első este tomboltam. Nem emlékszem. Mondták.

Feltántorogtam a parkból, és összetörtem. A klubhelyiségben mindent összetörtem.

Az egyik fotelban megtaláltam egy könyvedet. A párna még meleg volt. Végighúztam rajta az ujjam.

A kemény borítóról eltüntettem a neved, és hatalmas, izzó betűket véstem bele.

KURVA

Nem lettem jobban tőle.

Kegyetlenül részeg voltam. Másnap, mikor megtaláltad a művem, megbotránkoztál.

„Sosem hittem, hogy képes vagy ilyesmire.”

Ezt mondtad.

Nevettem.

A mondat vészesen hasonlított a mugli szappanoperák egy-egy epizódjának utolsó szavaihoz. Semmit sem jelentett. Már nem.

Még aznap megkeresett az a féreg. Összevert, és mindennek elmondott.

Nem érdekelt, hiszen nem hiszek a szavak jelentésében. Már nem. A Sors fintora, hogy épp miatta nem…

Üres az üveg. Ez az üveg is.

Felálltam, és az üveget lóbálva a kastély felé indultam.

Eleredt az eső.

Összeszorítottam a szám, és behunytam a szemem.

Nem szabad.

A könny fontosabb, mint a vér. Kevesebb. Nekem többet mond, mit a szavak.

Bár a vérem folyna…