A nap lassan elhomályosult, a felhők elébe kerültek, s lassan eltakarták, teret adva a kitörni készülő viharnak. Egy nő ült a hatalmas birtok hátsó kertjében, rózsabokrok között. Talán nem is érzékelte az ég sötétülését, s a lassan hullani kezdő esőcseppeket.

Emlékezett.

Emlékezett a boldog percekre, azon kevesekre, amelyek együtt jutottak nekik. Arra a napra, mikor először látta Őt viszont iskolás kora óta, mikor látta megcsillanni ridegnek hitt szemében az aggodalmat, mikor megvédte őt, felajánlva neki a házát, a nagy beszélgetéseket, mikor az első rózsát kapta tőle…

Végigsimított az előtte gyökerező tő cirmos szirmain.

Akkor még nem tudta.

Ő virágot adott neki, olyasmit, ami sokat jelentett számára s ő nem értette ennek jelentőségét. Nem vette észre, talán nem akarta észrevenni azt, ami már akkor is nyilvánvaló volt. Ezért volt ilyen kevés idejük együtt, az ő vaksága miatt, amiért későn ismerte fel a másik, és a saját érzelmeit.

Már késő. Hiába bánta, hiába hiányolta a sok elvesztegetett percet, hiába rótta meg magát félénkségéért, hiába…

Képtelen volt rossz emléket felidézni. Voltak vitáik, de igazi, nagy veszekedésük csak egy. Mégsem úgy könyvelte el, mint egy rossz napot, vagy fájó momentumot – hiszen a békülés sokkal szebb volt. Sokáig kutatott gondolatai közt, de nem talált rossz érzésekhez kapcsolódó eseményeket.

A virág fejéről szárára vezette ujjait, s a tövisek nyomán ujjából kiserkent a vér. Nem szisszent fel. Nem érezte.

Ha ő most itt lenne…

Megrázta a fejét. Nincs itt! Nem is lesz többet. Egy éve, ezen a napon ment el…

A boszorkány zokogva húzta fel mellkasához térdét, beletemetve arcát, elrejtőzve ezzel minden és mindenki elől.

Akkor, hajnalban, azt mondta, visszajön. S ő várt rá. Egész éjszaka, aztán még napokon keresztül, nem tudta pontosan megmondani, az időérzéke elveszett, szinte eszét vette az aggodalom. A remény még pislákolt, nem adta fel, pedig a szíve mélyén már tudta, vége.

„Visszajövök. Várj.”

Ezekkel a szavakkal ment el, ez volt az utolsó, kedveséhez intézett mondata.

Szaggatottan vette a levegőt, észre se vette, hogy talárja szinte leázott róla.

A háta mögül pukkanást hallott. Felemelte a fejét, hogy az érkező szőke férfi szemébe nézzen. Az a karját nyújtotta neki, s mikor ő belekapaszkodott, húzni kezdte a ház felé.

A nő megtorpant, visszafordult, s pálcája egy suhintásával leszakította a virágot.

Mire visszanézett kísérőjére, már annak arcát is elborították a könnyek.